2018. szeptember 13. Nem péntek, de még ha az is lett volna, a IX. osztály sikeres napot tudhat ma maga mögött. Behoztuk azt, ami az elmúlt iskolaévből kimaradt. Nyolcadikosokként nem jutottunk el Esztergomba az immár szokásos tanulmányi kirándulásra, de az új iskolaévet ezzel kezdtük. 

Napos, meleg időt jósoltak nekünk a meteorológusok, ami szerencsére be is vált. Már a reggeli gyülekezőnél éreztük, hogy esernyőre biztosan nem lesz ma szükségünk. Jókedvűen, cseverészve szálltunk fel a 7:50-es buszra Nagyölveden, hogy egy órányi utazás után megkezdhessük túránkat Párkányban. A hídnál majdnem mindegyikünk szerzett magának még egy kis forintot - teljesen törvényes úton, egy pénzbeváltónál! -, majd irány a bazilika: át a Mária Valérián, szigorúan gyalogosan. A híd magyarországi végéhez közeledve megbeszéltük, hogy egy kicsit időzünk a Dunánál. Urban Hanna Lucától magánórát vehettünk kacsázásból, majd a híd alatt átsétálva egy arra alkalmas idilli helyen megtízóraiztunk. Az emésztést serkentő hintázás után a bazilika felé indultunk. Kis csalódást okozott, hogy a macskaút omlásveszély miatt nem volt járható, de a lépcsőzést mégsem úsztuk meg - egy másik turistacsoport szerencséjére, ugyanis mi találtuk meg az egyik kissrác padon hagyott mobiltelefonját. Turbógázra kapcsolva kiderítettük, hogy ki a tulajdonos, majd megvettük a bazilika megtekintését elősegítő kombinált jegyünket.

A bazilika változatlanul monumentális és gyönyörű. A belső tér egy részét felújítják, de a fényképező turisták visszafogott nyüzsgése megerősített minket abban, hogy nemcsak minket, "szomszédokat" érdekel az építészet eme csodája. A kupola magassága egyaránt elbűvölt mindegyikünket - függetlenül attól, hogy előszöri vagy sokadszori látogatók voltunk. A "kincstár őre" is még mindig fantasztikusan érdekes információkkal látta el a látogatókat. Gyors beszéde próbára teszi a pedagógus agyát is, de minden látogatás alkalmával újabb és újabb információt sikerül - legalábbis gondolomra... - egy életre megjegyezni. "Diktafon! Diktafon!" - gondoltuk egyszerre, de az eddigi látogatások tapasztalataiból kiindulva lehagytuk a benti csoportot. Nekünk most a buszunkhoz kell alkalmazkodnunk, és még előttünk a panorámaterem, a kupola, az altemplom - és persze a Babits Emlékház!

A panorámateremben már fényképezkedhettünk! A Duna párkányi oldaláról láthatjuk azt a boltív szerű nagy üvegablakot, amely mögül csodálatos látvány tárult elénk. Kis csoportunk tagjai szerint megnyugtató, már-már meditatív hatású volt a panoráma. Akaratlanul is azon kezd el gondolkodni a magamfajta, hogy a túloldal épületei változhatnak, de ha a Duna mesélni tudna... Hány ezer éve mossa e partokat?

A józan ész és a csoportvezető szerepe zökkentett ki a mélázásból... Irány a kupola! A néhány évvel ezelőtti tumultusnak ebben az évben más se híre, se hamva - mindez a "kupolaőrök" tevékenységének köszönhető. Több helyen gátolják a látogatók szabad mozgását annak érdekében, hogy sehol ne ütközzenek az ellentétes irányba haladó turisták. Pontos szervezés, le a kalappal! Mi is gond, fennakadás nélkül másztuk meg a csigalépcsőt. Csak magunk "ellenségei" voltunk, amikor "fogy a levegő, szűkül a lépcső" típusú mondatokkal spanoltuk egymás idegeit. Viszont a látvány mindent megért! Gyönyörű idővel áldott meg minket az Úr, így hosszú perceken keresztül, a kupolát kényelmesen körbesétálva csodálhattuk a Duna-kanyart, a Szamár-hegyet, Esztergomot, Zebegény és a környező kis falvak sziluettjét. Megpróbáltuk beazonosítani a Babits Emlékházhoz vezető utat is, de hát fentről minden olyan egyszerűnek tűnt...

Az altemplomban - az enyhe fuvallat ellenére - nem tapasztaltunk szellemeket. Elvarázsolt a kupolát tartó, 17 méter vastag fal, melyet Magyarország legvastagabb falának mondanak - illetve hát írnak... Sikerült megértenünk, hogy az altemplom tulajdonképpen egy temető, ahol húsvér hírességek, főként magas rangú egyházi méltóságok nyugszanak. Megpróbáltunk emlékérmével búcsúzni a helytől, de a fizika törvényei - vagyis egy pontatlan dobás... - ezt nem tették lehetővé. :-)

Éhesen, kicsit fáradtan, de nagy élményekkel vágtunk neki a városnak. Az első utcai talponálló, vagyis egy kis büfé mentett meg az éhhaláltól bennünket. Hamburger, hot-dog, szalmakrumpli, néhány korty frissítő elfogyasztása után irány a Babits Emlékház! Irány - de merre is? Gyuri tanító bácsi lefirkantott útbaigazítása, GPS és néhány esztergomi járókelő segítségével végre kirajzolódott előttünk a meredek part... Fújtattunk, lihegtünk, morgolódtunk, de MEGCSINÁLTUK! A dombra fellépcsőzve elsőként Babits Mihály egykori házának autogramfala jelent meg előttünk. Furcsa érzés volt Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső, Karinthy aláírását csodálni azzal a tudattal, hogy ők ugyanezen a helyen állhattak... Egy újabb élménybonbonja a mai napnak... Török Sophie szobája, Babits Mihály írógépe, hangja szinte már nem is kommentálható... Autentikus filmfelvételek a kor nagy irodalmárairól - Móricz, Németh László... Mindez Esztergomban, néhány kilométerre a hétköznapi élettől! Folyamatosan csak az járt a fejemben: de jó, hogy eljöttünk ide! Csak bíztam abban, hogy hozzám képest az osztályomat is legalább feleannyira lenyűgözi a mai nap minden élménye!

Száz szónak is egy a vége, eljött a búcsúzás ideje... Szorított az idő, el kellett érnünk a Párkányból Nagyölvedre induló autóbuszt, így a visszatrapp már nem éppen a beszélgetésről szólt. Siettünk, de a párkányi oldalon - közvetlenül a busz indulása előtt - még sikerült elfogyasztanunk egy gyors fagyit... Hogy milyen volt a mai nap? Egy szóval: GYÖNYÖRŰ. :-)

 

                                                                                                                                      admin.