2018. november 30., péntek. Az iskolába menet azon filóztam, mennyit jegyeznek meg a gyerekek a mai napra készített programból. Volt már ilyen és olyan tapasztalatunk is, vagyis volt, amire sokáig emlékeztek, de volt olyan is, amiből nem azt jegyezték meg, amit mi, pedagógusok elképzeltünk. Az AIDS ellenes világnapra sem először emlékezünk. Évente bekapcsolódunk az ország több iskoláján működő programsorozat különböző részeibe - vajon az idei másmilyen lesz? Többet tudnak meg a gyerekek a HIV-fertőzésről? Ugyanis ez lenne a cél, ezen keresztül pedig az, hogy a megfelelő időben majd felelősségteljesen éljék a felnőttek életét. A gondolataimból a folyosóra lépve zuhantam vissza a valóságba: tél közeledte lévén hét óra előtt még homályos a folyosó, így minden kis fény különösen nagy jelentőséggel bír. A szokáso faliújságok előtt egy másik is feltűnik - gyerekrajzok hirdetik a betegség elutasítását, hatványozott szerepet kap a piros szín, a STOP és minden, amivel egy gyerek papíron ki tudja fejezni az elutasítást. A faliújság előtt nagy feliratú transzparens, előtte mécsesek. Azon gondolkodom, kikre emlékezünk december 1-jén, az AIDS ellenes világnapon? Azokra a szerencsétlenekre, akik már kénytelenek voltak feladni a harcot? Azokra, akik jelenleg harcolnak? Azokra, akik még nem is tudják, hogy harcolniuk kellene a szerzett immunhiányos tünetegyüttessel? Aztán megjelennek az első piros felsős gyerekek, és a gondolatok újra szétlebbennek... Megjönnek a kollégák, pár perc múlva újra a folyosón akad dolgom. Nagy a nyüzsgés. Nagyobbacska lányok - ötödikesek és hatodikosok - kis piros szalagokat tűznek iskolatársaik mellkasára. Nem tudom, hogy az elsős fiúk mennyit tudnak a betegségről, de megemlékezés van, ők is piros felsőt viselnek. Azt is tudják, hogy a nagyszünetben a folyosón kell maradni, mert fényképezkedés lesz: élő szalagot alkotnak - ehhez kellett a piros felső. A sikeresnek tűnő képek után még egy pózolás a transzparensekkel, aztán a nagyok - a felső tagozatosok - cipőt és kabátot vesznek. Hogy hova megyünk? Hirdetni a faluba, mégpedig egy rövid felvonulással a betegség elleni küzdelemmel hívjuk fel a figyelmet. Én is megyek. Sajnálkozva tapasztalom, hogy kevesen vannak az utcán - aki akad, ő inkább mosolyog, mint hogy részvét lenne az arcán. Vajon ő mit tud a mi rendezvényünkről? Mit tud a betegségről? Tartok tőle - vagy inkább megnyugtat? -, hogy a mögöttem vonuló gyereksereg nála talán többet... Nem egyszerű a kora délelőtti téli séta, fázik is a kezünk rendesen. Azon morfondírozom, hogy ha már csak azt jegyzi meg néhány nebuló, hogy "az AIDS-napon fázott, mert kimentünk sétálni", már az is valami... Az iskolában kellemes idő fogad, a díszterembe megyünk. A kilencedikes fiúk felolvassák, mi is a HIV-fertőzés, mi az AIDS betegség. Kvízt oldunk meg, motiváló gondolatokat gyűjtünk, beszélgetünk az élet fontos dolgairól, arról, hogyan lehetünk egészségesek. Csapatokban dolgoznak a gyerekek, figyelem, hogyan beszélgetnek egymással. Így alakítják majd ki a sulin kívüli kapcsolataikat is? Nem tudhatom... Abban viszont biztos vagyok, hogy megpróbáljuk nyitni a szemüket, hogy nem a szőnyeg alá kell söpörni a felmerülő problémákat, hanem vagy megelőzni, vagy kezelni kell őket. Ahogy az AIDS-et is... 

                                                                                                                              admin.